Szeretek korán kelni, pacsirta típus vagyok, és ezért a mai futásért (sőt, az egész napért) bőven megérte hajnal 3:30-kor kipattanni az ágyból. Gyors összepakolás, reggelizés után már neki is indultam a 3 órás útnak, izgatottan vártam hogy viszontláthassam szeretett magashegyi terepemet, a Raxot. Ez egyébként egyfajta „szertartás” nálam: szeretek egy évben egyszer kimenni és futni egy jót magashegyi környezetben. Gyakran nem tervezetten: amikor kiadja, akkor megyek. Elsősorban az időjáráshoz igazítom, illetve hogy hétköznap legyen, amikor kevesebb a túrázó, így jobban meg tudom élni az ottlétet. Ezért aztán ez a projekt nem igazán „öko”, hiszen egymagam pöfögök el 40 liter üzemanyagot – de ezt szelíden megbocsátom magamnak. Az pedig, ahogy ma megláttam út közben a napfelkeltét, olyan töltetet adott, amivel egy kisebb települést felhűthettem volna.
Egyszer fel, egyszer le
Mármint nem arra gondolok, hogy élet egy hullámvasút (egyébként persze hogy az, naná!), hanem hogy a mai útvonal profilja faék egyszerűségű volt. Start –> fel –> le –> Cél. Szándékosan terveztem így, keresve a kihívást. Tudniillik imádok felfelé futni, magashegyen pedig könnyű ezt kimaxolni.
Prein szélén parkoltam, kb. 720 méteres tszf. magasságban. A cél pedig most a Lichtensteinhöhe volt, 1902 méteren. A kettő között pedig emelkedő, 8 és fél km hosszan. Azért is találtam ki így, mert elmúlt években többször is voltam a Rax csúcsán, a 2007 méter magas Heukuppe-n (pl. tavaly, az egyik kedvenc futásom volt!), plusz így most két olyan részét is bejártam a hegynek, amiket az elmúlt 25 év alatt egyszer sem.
Jókedvű, laza célba érés, totál feltöltődve
Felfelé az első megtorpanás a Blechmauern fölött, a sárga jelzés traverzes szakaszán jött, ott azért már bekapcsolt a „de jó lenne megállni picit” jelzés. De mivel tudtam hogy hamarosan elérem a Seehütte-t, könnyen lebeszéltem magam a lazításról. A háznál ráadásul csodás látvány fogadott, elcsattant 1-2 fotó, lecsúszott egy gél és nyargaltam tovább a csúcs felé. Lefelé ugyanez a Waxriegel Hütte után jött, az egész nap alatti egyetlen pici megbotlásom ott történt, egy aljnövényzettel sűrűn benőtt részen, egy gyökérben. Itt viszont hallgattam a testemre: a botlás számomra azt jelenti (főleg azért, mert úgy általában nagyon-nagyon ritka), hogy picit vissza kell lassulnom, fizikailag és agyban is. Jó döntés volt: egy csoki, 2 perc nyújtás és új lendülettel, dinamikusan kezdtem meg a 700 méteres ereszkedést az utolsó majdnem 4 km-en. A végére már-már sajnáltam hogy vége a mai napnak, kicsit számomra is hihetetlen jó érzéssel érkeztem vissza az autóhoz.
„Agyban dől el minden.”
Ez volt az első gondolatom, mikor megérkeztem. Sokszor érzem azt amit most is, hogy fizikailag, testi erőben meghaladtam önmagam. Kb. olyan volt visszaérkezni ma erről a 15 kiliről (1200 méter szintemelkedés, 2 óra és 22 perc), mint amikor otthon kimegyek a reggeli szántóföldes átmozgatómra, a maga kis 150 szintjével. Persze tudom, itt most a hegy, a látvány, a megélés sokkal nagyobb endorfin löket, de ahogy nyújtottam, ahogy figyeltem a testem, abban sem éreztem, hogy valójában milyen futás van mögöttem. Hazaérve is aktívan ment tovább a nap, este sem jött hamarabb a fáradtság, sőt: a másnap is a megszokott módon telt. A természetben lét lehetősége csodás ajándék.
Már most nagyon várom a következő alkalmat, jövőre, valahol itt a Rax-Schneeberg környékén.
Csak azért, hogy legyen egy kis „szakmaisága” is ennek a bejegyzésnek, ha már futós blogot írok, vagy mifene, ímhol néhány adat:
- megtett távolság: 15 km
- szintemelkedés: 1200 méter
- elfogyasztott folyadék: 1 liter Sponser Iso
- futás közbeni energiapótlás: 1 darab kókuszos szelet, 1 darab SIS gél, 1 kis gyümölcsszelet
- esések száma: 0
- botlások száma: 1
- futócipő: Salomon Sense Ride 4
- Futózsák: Salomon Adv Skin 5
- Óra: Garmin Fenix 7x
