Több kutatási eredményt is hallottam/olvastam arról, hogy a mai modern, “nyugati”, civilizált ember az ébrenléti idejének túlnyomó részét un. “robotpilóta” üzemmódban tölti. Például eszerint a tanulmány szerint a megkérdezettek 96%-a nyilatkozott így.
A robotpilóta üzemmód tud hasznos lenni: a mindennapi működésünkben sok olyan egyszerű, apró cselekvéssor van, pl. a reggeli fogmosás, egy fizetési művelet a bolt kasszájánál, a lift gombjának megnyomása, ami nem igényel alapos átgondolást.
A probléma akkor van, amikor a reakcióink, döntéseink szinte mindegyike tudattalan, automatikus, az “üss / fuss /fagyj le” ősi működés mintáján alapul. De miért is baj? Azt hiszem, egy közismert mondás jól leírja a választ:
“Te élsz, vagy csak létezel?”
Ugye, így már ismerős?
Ma, ahogy egyedül sétáltam az erdőben és volt időm leülni, befelé figyelni, eszembe jutottak a fentiek. És eszembe jutott, hogy már több mint három évtizede meghatározó része az életemnek a természetjárás, a túrázás. Ezt szinte minden ismerősöm, barátom tudja rólam, számomra is evidencia. Ha megkérdezik, azonnal sorolom is, miért szeretek itt lenni a zöldben, a fák között, a madarakat hallgatva. De most, most valójában miért vagyok itt? Ez a kérdés jött fel bennem. És hogy itt vagyok, ez milyen, mit érzek valójában? És itt ért villámcsapásként a felismerés, hogy aha: én bizony robotpilótában vagyok. Először meghőköltem (meg is álltam, le is ültem ott, ahol éppen voltam, egy kis réten), és mivel volt időm, elgondolkodtam ezen. Őrület! Milyen triviális és nem vettem észre! Mantrázom magamnak, másoknak a természetjárással való megélésem, de utoljára mikor gondolkodtam el igazán azon, hogy egy adott pillanatban, amikor valahol vagyok, akkor mit élek meg? Bizony, régen.
Azt hiszem, itt már mosollyá alakult a felismerés, és szelíden nyugtáztam hogy ezzel bizony most dolgom van. Egy szép völgyben folytattam az utam lefelé, a következő kb. negyed óra pedig arról szólt hogy tudatosítsam, milyen érzetek, érzések, gondolatok vannak bennem. Röviden: felemelő érzés volt! Olyan felismerés jött a végére, amire nem csak hogy nem számítottam, de alapjaiban határozza meg a mostani életszakaszomat (lesz is majd róla egy másik, külön poszt).
Már egy hónapja a mindennapjaim része a mindfulness meditáció, érzem ahogy változom általa, ahogy ismerem meg magam és ahogy ráébredek mindarra, ami körülvesz – valójában. Hosszú még az út, mert nem tagadom: robotpilótában voltam/vagyok én is, nagyon régóta már. De sosem késő felismerni és sosem késő változni – én ebben hiszek.
