Ez most más lesz, mint az eddigi bejegyzések: egy filmről fogok írni. Nem a történetről, nem a szereplőkről, hanem a mondanivaló egy részéről – ahogy az megérkezett hozzám.
Elég mindenevő vagyok filmekből, ha a teljes felnőtt életszakaszomat nézem, a fő kedvenceim vegyes műfajokból vannak – vígjátéktól a sci-fi és akciófilmeken, a közepesen erős horrorokon át a svéd művészfilmig minden is van a halmazban. Ezt a filmet a Max (régebben: HBO) választékában találtam és mindenféle utánanézés nélkül, abszolút a címe alapján választottam: egy kis esti limonádé, gondoltam. Na, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Rám csapta az ajtót rendesen.
Mert hogy ez a film olyan, mint amikor egy önismereti csoportban mutatja be a pszichológus a tipizált maladaptív kapcsolati működéseket.
Már az eleje is annyira tipikus: a tökéletesre beállított családi fotó visszanézése utáni döbbenet, hogy „ezek nem mi vagyunk, mi nem így vagyunk, de ezt nem mondom ki, hátha még ő nem jött rá …”.
A gyerekek pedig remek tükrök: mutatják ők a puszta viselkedésükkel, hogy nincs rendben valami apuval-anyuval, akik viszont szentül hiszik hogy a gyereket kell „megjavítani”, ahelyett hogy maguk felé fordulnának.
A cselekmények (lavinák) láncolatát kiváltó történés olyan lágyan érkezik meg, hogy én is csak utána döbbentem rá: hopp, hát ez volt. A drámaháromszög is gyorsan feláll, a kívülről szinte tökéletesnek tűnő „barátok” pedig, akik a „laza pár” szerepet játsszák, ugyanúgy megkapják a saját lavinájukat, pusztán egyetlen félreérthető mondat után.
S milyen szép, hogy pont a gyerekek azok, akik benne a krízis helyzet kicsúcsosodásában, amikor az anyuka sem tud milyen eszközt, megoldást előhúzni, ösztönből tudják hogy ítélkezés, felelős keresés, elhallgattatás helyett egyszerűen csak önzetlen szeretetet és elfogadást kell adni.
Bár a film eredeti címe nem a Lavina (IMDB adatlap szerint: Turist), de nekem bejön ez, szerintem találó. Több olyan történés is van, ami lavinaszerű eseményeket, vagy belső folyamatokat indít el. Amikor az ismerős házaspár involválódik a főszereplők küzdelmébe. Vagy ahogy a főszereplő apa megnézi azt a bizonyos felvételt saját magáról és szembesül az addig mélyen elnyomott valódi énjével. Persze az is fontos, mikor éri el azt a kritikus tömeget a gyülemlő feszültség, amikor elindul és visz magával mindent. Vagy mi a kiváltó ok: például az esti beszélgetésnél a főszereplő anya láthatóan úgy issza a bort, mint egyébként a vizet szoktuk: „józan” állapotában biztosan nem tudja magának sem ilyen őszintén kimondani, mi történt, mit érez és mit gondol. Fura módon, mégis az alkohol hatása alatt tud igazán önmaga lenni és szembesíteni magát (és persze a többieket is) a valósággal.
Nekem is megvolt az, hogy egy vágyott állapot fenntartása érdekében felvettem egy jó nagy álarcot. Működtettem egy szerepet, amiről azt éreztem nagyon szeretnék az lenni, sőt: az a helyes, ha az vagyok. De ez oda vezet, hogy mint egy időzített bomba: elég egyetlen pillanat ami kioldja a szerkezetet és bumm.
Egy elég erős mondat a filmben: „Itt vagyunk ebben a luxus szállodában, a nyaralásunkon, és nem vagyok boldog, egyáltalán nem vagyok boldog.” Sokszor maga az élet olyan, mint egy nyaralás, amit „boldogságnak” titulálunk pedig nem más, mint egy mindenre kiterjedő erőszakos és önző kontroll.
Jó szívvel javaslom megnézésre, ha pedig ezt épp párként teszitek, utána egy alapos átbeszélés is jól jöhet, kinek-mi érkezett meg a filmből.
(A borítóképet a film egyik jelenetéből fényképeztem ki.)
