8 hónap aszfalt után az Újév első napjának reggelén újra terepen. Igazi téli futás, hóban. A testem mindenre emlékezett.
Egy kis előzmény
2025 tavaszán a munka miatt, nyáron pedig mert inkább a bicikli felé húzott a szívem, nem mentem terepre futni. Nyár végén pedig egy kihívásba kezdtem, amelyben korán reggelenként aszfaltos futások voltak. Így aztán több mint 7 év rendszeres terepezés után sitty-sutty, 8 hónapot a polcon pihent a terepfutó cipőm. Egészen ma reggelig. Újév első napja, csodaszép hótakaró, nem volt kérdés hogy a reggeli futás a szántóföldre hív: nem csak a terepcipő, de a fejlámpa is előkerült – ez utóbbi is majdnem egy évvel ezelőtt volt rajtam utoljára futás céljából.
Emlékek a testben
Már régebb óta van egy elmélet a fejemben, ami zanzásítva így hangzik: a test okos, a test emlékszik. Azaz, a testünkben sokkal több van mint azt elsőre feltételezzük, rendkívül jól képes alkalmazkodni, s legalább ennyire képes visszanyúlni ahhoz, amiben már van gyakorlata. Márpedig határozottan az állítom magamról, hogy az én testem számára a terepen mozgás, a túrázás, a futás a leginkább természetes mozgásforma. Erre van kódolva, ebben érzi jól magát. Így aztán a reggeli induláskor sem volt kétségem afelől, hogy nem kell sok ahhoz, hogy előhúzza a lábam az emlékeket, s az első párszáz méteren még fura, olykor talán bizonytalan talajra érkezésekből egy stabil, könnyed, szép mozgás alakuljon.
S így is lett. A reggeli futásaim 8-9 km közöttiek, de ahogy ma reggel a falu szélén a behavazott aszfaltról a pihe-puha hótakarós szekérútra léptem, éreztem hogy ez most több lesz. Nem csak a lépéseim lettek hosszabbak és légiesebbek, a lelkem is egyre inkább szárnyra kapott. A nesztelen, puha suhanás a hóban, a tompa lépés-huppanások, a fejlámpa fényében csillogó hó-szőnyeg igazi melegséggel töltött el. Ritka, hogy a 0 fok körüli vagy annál hűvösebb időben ne vegyem észre, hogy fázik a kezem (kesztyűben), de utólag jöttem rá hogy most, az egész futás alatt egyszer sem vitte el a figyelmem. Minden természetes volt és az idő, vele együtt a méterek gyorsan repültek. Egy picit mintha a világ is megszűnt volna körülöttem – bár autópálya mellett futottam, emlékszem csak a visszaúton kezdtek el megérkezni hozzám az autók hangjai. Igazán flow-ban voltam.
Könnyedség és puhaság
Szerintem a terepfutásnak az igazi esszenciája a sziklás meredek részek (például magashegyen), illetve a hóban futás. Ezek azok a körülmények, amikor szinte minden izom dolgozik, minden figyelemre szükség van ahhoz, hogy fenntartható legyen a valódi, szép futó mozgás és persze egy jó tempó is. Ezt ma reggel újra átéltem és megéreztem, mennyire nagyszerű “szerkezet” a testem, ahogy a hó alatt a megfagyot rögös, nyomvályús talajon ügyesen egyensúlyozott, megtartott, a lejtős szakaszokon pedig kiegyenlítette a megcsúszásokat.
Természetesen olyan érzésem volt, hogy pihentebben értem haza, mint ahogy indultam – igaz, a megszokott 5 perc körüli tempóm helyett most lassabban, 5:25-re sikeredett ez a 10 km – bár a pulzust nézve, valamint a saját érzésem alapján nagyjából egál lehetett az igénybevétel egy sima aszfaltos gyorsabb tempóhoz képest. Régebben azt hallottam, és magamévá is tettem, hogy az a jó edzés, amikor a végén még mennél tovább, csak azért hagyod abba, mert tudod, hogy most ennyi volt a terv: na, ez ma reggel nagyon ilyen volt. Hazérve, nyújtás után éreztem is, hogy az izmaim kellemesen puhák – mintha a terep és a futás nehézségét remekül visszakompenzálta volna mindaz, ami lélekben töltődtem.
Bár tudom, az a szállóige manapság, hogy amiről nincs kép, az nem történt meg – én viszont nem hiszek ebben és a reggeli futásaimra nem is hordok fényképezésre alkalmas eszközt. 🤓 Szóval most egy olyan képet raktam ide, ami a futás után pár órával túra közben készítettem – azt hiszem a téli hangulat visszaadására pont megfelelő.
