A nyár utolsó hónapjának elején fogant meg bennem egy ötlet, hogy egy 100 napos futás-kihívásba kezdek. Ez első elképzelés elég egyszerű volt: 100 nap, kihagyás nélkül, minimum 8 km minden reggel. Nem volt ismeretlen terep, hiszen a leghosszabb folyamatos, kihagyás nélküli szériám majdnem egy teljes év (11 hónap) volt. Akkor egy versenyre készültem, egy ön-megmérettetésre, ezért volt az elhatározás. Most azonban az érdekelt, hogyan működöm a kihívás közben.
Evés közben jön meg az étvágy
Alapvetően pacsirta típus vagyok, kamaszkorom óta szeretek korán kelni, a produktivitásom is ilyenkor a legmagasabb. Korán, 4-5 óra között kidob az ágy (ritkán kelek órára), a futásban is a reggeli (néha a délelőtti) idősávok feküdtek jobban mindig is, így ennél maradtam. Augusztusban ráadásul kimondottan jó volt kihasználni a hajnali hűvösebb időt a futáshoz. Valamikor félúton, már szeptember második felében emeltem a kihívás tétjét: úgy döntöttem, a száz napot végig úgy csinálom majd, hogy a futások hajnalban legyenek.
A második nagy változtatás pedig a 100 nap vége felé közeledve jött: egyszerűen nem volt kedvem abbahagyni, annyira sokat adott (erről később). Ezért eldöntöttem, hogy kitolom 120-ra a napok számát. Most pedig, amikor ezt a bejegyzést írom, 126-nál tartok, és még mindig nem vagyok biztos abban, hogy abbahagyom.
Fejlődés a tudatos jelenlétben
A futás számomra életmód. A kihívás sem arról szólt, hogy fussak – ez nem kérdés. Egyszerűen igénylem a futást, kell a testemnek, az agyamnak. Van egy tudatosságom abban, hogy miért jó (tanultam és tanulok róla), de érzés szinten is megjelenik. Ami ebben a négy hónapban leginkább más lett, az a magamra való figyelés. Mivel nem versenyre készülésről vagy fejlődésről szólt ez a kihívás, hamar rájöttem hogy remek alkalom a tapasztalatgyűjtésre – saját magamról. Bár utólag visszagondolva, előbb volt hogy felfedeztem az egyre mélyebb tudatos jelenlétet, minthogy eleve ezt vártam volna a futásoktól.
A futás önmagában is egy meditatív tevékenység, állandó ritmusa (monotonitása) révén. Sokszor lehet remek alkalom a gondolkodásra, egy-egy épp aktuális gondolatban való elmélyülésre, ám még ha így is teszünk közben, az idegrendszerre gyakorolt nyugtató hatása akkor is fennáll. Én inkább ezt használtam ki. Az első hetekben még be-bekapcsolt egy-egy gondolat (feladat, probléma, lezáratlan ügy), de ez elég hamar elmúlt, s helyette maradt a teljes jelenben lét. Anélkül, hogy ezt erőltetnem kellett volna, az agyam maga kívánta így.
Keretek - változás és állandóság
A tudomány mai állása szerint a szokások rögzüléséhez általában 6-8 hét szükséges. Nálam az újonnan behozott szokás ez esetben nem a futás volt, hanem annak időpontja és módja. Így aztán valóban rögzült egy menetrend a reggeleimben, ami mostanra már egyértelműen beépült a bioritmusomba. Ébresztő nélkül 4 körül kidob az ágy (független az esti fekvés időpontjától, ami valamikor 9 óra körül van). Egy zöld teával indítok, naptervezés, egy kis torna, majd 5 körül húzom a futócipőt. Akár esik, akár fúj. 8-9 km közötti távokat futok, minden előzetes tervezés nélkül, amerre épp kedvem van (a település utcáit használva), és amilyen tempót a testem kíván (ez 4:52 – 5:15 p/km közé esett ebben a 120 napban). Most már egyértelműen kijelenthetem, hogy az ébredéskori közérzetemtől függetlenül a futás után energetikusabbnak éreztem magam. Kihasználva a reggeli ébredés utáni magasabb kortizol szintet, valamint a futás során felszabaduló dopamint és endokannabinoidokat, igazi indítómotorrá vált, segítve a napközbeni produktivitást. S így igazán szép keretezést is adott a napomnak, hiszen a délutáni/esti rutinomat mellé rakva vágyta is a testem a pihenést, hiszen tudta, hogy reggel ismét használni fogom.
Reziliencia és adaptivitás
Az első hónapban a körülmények vonatkozásában a futások majdnem teljesen egyformák voltak. Kb. hasonló időjárás volt, száraz aszfalt, egyszer-egyszer egy kis szél, vagy egy melegebb hajnal törte meg az állandóságot. Aztán ahogy beléptem az őszbe, egyre több változás lett: egyik nap még atlétában futottam, másnap már pólóban, nemrég, pár hete pedig a téli cuccok is előkerültek (-4 fok volt), rá pár napra pedig 11 fokban ismét rövidnadrág és póló. Tehát tulajdonképp mint maga a teljes életünk: sokszínű, turbulens, alkalmazkodást igénylő. Az ebben való változást is megfigyeltem magamon. Az elején, főleg a már leírt egyformaság és optimális körülmények megszokása miatt, minden kis eltérésre érzékenyebb voltam. Mostanra pedig bele tudok puhulni abba, amit épp hoz a reggel. Csökkent az ellenállásom azzal szemben, ami van. Sőt mostanában, mikor indulás előtt ránézek az Időkép oldalára, nincs a reakcióim között az ellenállás: a körülmények inkább csak leírják azt, hogyan kell készülnöm, ahelyett hogy befolyásolnák azt, ahogyan érzem magam vagy ahogy nekiállok annak, amit csinálok. Ezt a működést ráadásul átvittem más életterületekre is, s azt hiszem ez a legnagyobb, a teljes életemhez hozzáadott értéke ennek a 120 napnak.
Apró kis csodák
S ahogy a rezilienciám és az adaptivitásom fejlődött, a futások úgy váltak színesebbé. Egy idő után már nem is magáért a futásért, a mozgásért indultam (az pont olyan természetes volt, mint pl. az étkezés vagy a tisztálkodás, elválaszthatatlan része a napomnak), hanem a tapasztalásokért, amiket futás közben gyűjtöttem. Nem a teljesítmény volt előtérben, hanem a magammal való törődés, hiszen tudtam, mennyi mindennel járul hozzá ez a kialakított új szokás a testi-lelki jóllétemhez. S így sok olyan tapasztalat megérkezett hozzám, amik a plusz örömöt okozták, a plusz töltést adták. A teljesség igénye nélkül, néhány, amit futás után visszaérve gyorsan lejegyeztem magamnak:
- imádtam azokat a hajnalokat, amikor a faluban, az utcán a házak között teljes csend volt – csak a lépéseim és a lélegzetem hangjai jutottam a fülembe,
- s jó volt az is, amikor egy-egy madárhang hívta el a figyelmem, vagy épp amikor ugyanaz a fekete-fehér tarka cica „várt” ugyanazon az utcasarkon minden reggel;
- eufórikus élmény volt az a pár hét, amikor a futásom második felére esett a napfelkelte: ahogy az izzó napkorongot megláttam előtűnni a horizonton,
- s mostanában a teljes sötétség, a minden apró neszt elnyelő köd is lenyűgöz;
- szerettem figyelni a testemet, mindig mesélt arról futás közben, hogy aludtam, mennyire pihenten keltem, milyen állapotban vagyok,
- néha pedig a lépéseimet figyeltem, a mozgásom, ahogy a talajra érkezem, ahogy a lábam dolgozik;
Amiért mindenkinek javaslom az ehhez hasonló kihívásokat: hogy tanuld magad, hogy megismerd magad és hogy megtapasztald azt, amikor valóban használod magad. Hogy felfedezd, mennyi mindenre vagy képes, mennyi minden eszközöd van arra, hogy alkalmazkodj a körülményekhez.
S egy kis statisztika, ha szeretsz számokat böngészni-elemezni:
